2019. szeptember 7., szombat

Hála a múltnak...


Már nem fáj a múltba visszatekintenem, mert ha az nincs, akkor ma nem lennék az aki. Minden pillanata meghatározta azt amivé lettem és ma már hálás vagyok.
Ha anno, nem hagyom hogy eltiporjanak, hogy a földre rogyva is belém rúgjanak, ha nem hagyom hogy a sok fájdalom átjárja a lelkem, megszakadjon a szívem és tönkre menjen a testem, talán még mindig csak úszkálnék a tengerben mindenféle cél nélkül és beletörődnék valamibe, ami nem is engem szolgál.

A fájdalom is az élet velejárója, csak az ember nem szívesen beszél róla. Nem szívesen tárulkozunk ki, nem szívesen mesélünk, hiszen ezzel sebezhetővé válunk.

A fájdalom egy dologra tanít, tudatosságra önmagaddal szemben.

Ha megengeded magadnak, hogy a szögre fel és leakasszanak, ha megengeded magadnak, hogy mások játékszere lehess, ha nem hiszel magadban és csak sodródsz az árral és megelégszel, ha századjára is utat engedsz egy telefonhívásnak aminek mindig ugyanaz a vége..
Egy idő után teljesen jogosan teszed fel magadnak a kérdést: " mi a Jóistent csinálok én hónapok óta? miért jó ez nekem? miért teszem ezt magammal? és egyáltalán miért engedem meg ezt magamnak?"

Mi van akkor, ha azt mondom a szenvedés érted van? Mi van akkor ha azt mondom a számodra méltatlan helyzetek mind azért vannak, hogy meglásd ki is vagy valójában? Ha megfigyeled, az élet egészen addig dobálja fel ezeket a lapokat, és állít bele számodra nem kívánatos helyzetekbe, míg meg nem érted mi a feladatod akkor és ott, Vele.

Nincs jó és rossz döntés, nincs jó és rossz lépés, a számodra leginkább megfelelő döntést és lépést fogod megtenni amire akkor épp ott szükséged van.
Ha kell százszor is eltipor ugyanaz az ember, de százegyedjére már tudni fogod hogy nem engedhetsz utat neki. Nemes egyszerűséggel azért, mert nem erre születtél, mert a helyzet amiben vagy, nem téged szolgál. Mert többet vesz el, mint amennyit ad, és mert több ezáltal a seb, mint amennyit a lélek elbír.

Amint ezt megérted, amint belátod hogy az élet minden egyes lépése tanít téged valamire ami által jobbá válhatsz, onnanstól kezded el felismerni mi az a minőség amit még megengedhetsz magadnak, és mi az amit már a kispolcra felrakva a hála érzésével együtt nézel néha vissza.

Én hálás vagyok a múltnak, a sok nem kívánatos helyzetnek, a visszajáró régi kopogtatóknak, akik megmutatták ki is vagyok én valójában, és akik által felülemelkedhettem, olykor talán még önmagamon is. Értetek kik megsebeztetek, kik nem bíztatok bennem, kik nem fogadtatok el, kik nem hallottatok meg. Hálás vagyok.
-Dóri-

2019. augusztus 28., szerda

A Te döntésed, a TE döntésed...



Ugye biztos sokszor hallottad már, hogy mindennek oka van és nincsenek véletlenek. Oka van annak, hogyha valami nem úgy alakul ahogy szeretnénk, és ez semmiképp sem véletlen.

Megesik, hogy valami nem megy. Megesik, hogy két ember látszólag összepasszol, de az elfolytások megölik egy idő után a mindennapokat. Megesik, hogy egy bizonyos idő után azon kapod magad hogy egy üvegfalon keresztül hallod a másikat és nem érted mi történik. Csak integetsz, csak kapálózol, de rajtad kívül más nem hallja.
Megesik, hogy az ember döntésre kényszerül, nem más miatt, nem a munka miatt, nem egy harmadik fél miatt, hanem maga miatt.

Megesik, hogy dönteni kell mert tele vagy sebekkel, és képtelen vagy többet elviselni már. És dönthetsz. Dönthetsz úgy, hogy ebben benne maradsz, ügyet nem vetve arról hogy a lelked kegyelemért könyörög, vagy dönthetsz úgy, hogy magad miatt megléped azt, ami bár az elején mindenkinek fáj, mégis bizonyos idő elteltével könnyebbséget hoz.

Mi emberek művészien húzzuk el a nehéz döntéseket és ezáltal a fájó nagy lépéseket is. Meggyőzzük magunkat ha kell hosszú évekig, hogy miért adjunk még egy utolsó esélyt, és miért nyomjuk el magunkban a puszta tényt, hogy "ennek nem így kellene lennie".
Akit szeretünk, őt nem bántjuk. És ha mégis, hát megesik hogy az ember hibázik, megesik hogy az ember többször hibázik, de sose felejtsük már el, milyen következményekkel jár egy-egy cselekedetünk.

Sose felejtsük már el, milyen sebeket vagyunk képesek ütni egymás lelkén, amihez nem mindig elég már egy "bocsáss meg" . Van amikor betelik az a bizonyos pohár, és van amikor semmi másra nincs szükséged csak időre. Türelemre, tiszteletre, elfogadásra és megértésre magaddal szemben..

A Te döntésed, a TE döntésed. Magad miatt hozd, mert így érzed jónak. Mert erre van szükséged. És nem baj ha ezt másik 10 ember nem érti, majd egyszer megértik. És ha nem? Az pedig az ő döntésük lesz.
-Dóri-

2019. augusztus 5., hétfő

Fölösleges harmadik? Soha!


Egy igazi tabutéma, úgy érzem..

Szerettél már olyat,akinek párja van? Netán gyűrű azon a bizonyos ujján? Aki hűséget esküdött Isten szent színe előtt? Támadt már a lelkedben olyan vágy, hogy önös érdekből bevállaltad a fölösleges harmadik szerepét? Na de ahhoz is két ember kell, és egy szögre felakasztott gerinc.

Izgalmas tud lenni. Felpezsdíti minden régen eldugott éned, és egészen fura ragyogásban részesít egy darabig.

Sosem azt az embert látod aki hűséget fogadott, hanem azt akivel gondolatban egy egész emberöltőt leélnél.
Minden közös vonás a felszínen lebeg, és csak csalogat.
Minden reggeli üzenet, minden lopott pillantás, minden kósza érintés és minden titokban a másik ajkára mért csók, csak mégjobban fokozza a benned lévő vágyat.
Minden megismételt szó, minden lefutott újabb kör csak elhiteti Veled hogy lehet ez még jobb is, és lehet ez még több is.
Mig nem egyik reggel már nem tudsz a tükörbe nézni. Míg nem egyik reggel eljön a felismerés és nem tudod tovább csitítani a lelked...

Vajon jó ez neked?
Vajon jó a testednek hogy akkor használják amikor akarják és csak azért amiért akarják?
Vajon jó a szívednek hogy hitegetik de hosszú hónapok után is csak a fölösleges harmadik jelző villog a homlokodon?
Vajon jó a lelkednek,hogy ennyire tiszteled saját magad?
Én nem hiszem. Minden Nőben és Férfiben legyen tartás. Tartás hogy felismerje saját boldogtalanságát, tartás hogy tisztán lépjen ki valamiből ami már nem szolgálja, és tartás hogy reggelente úgy tudjon a tükörbe nézni,hogy nem tette tönkre más életét egy már akkor összetört álom miatt.

Mindig csábitóbb az, akit sosem kaphatunk meg igazán, és az aki szeret veszélyesen élni. De milyen áron?
Fölösleges harmadikként? Soha!
-Dóri-

2019. július 27., szombat

Mindig azt kapod, amit megengedsz másoknak magaddal szemben..




Az ember hajlamos beleragadni a múlt fogságába, és bár látja a fényt, mégis olyan megszokottá vált a jól belakott sötétség bugyra.

Előszeretettel agonizálunk azon hogy mi volt tavaly nyáron azzal a fiúval, akinek tudod...jó voltál erre arra, vitt ide oda, mondott mézeset is meg mázosat is, leígérte a csillagokat hogy cserébe te simogasd a már amúgyis óriásira nőtt egóját, majd a végén eldob, mint te ablaktörlés után a papírtörlőt.

Előszeretettel ragadunk bele olyan helyzetbe amikor átjár minket a szabadság önkényes szele, és olyan lágyan simogatja bőrünket, hogy úgy érezzük egy egész életet leélnénk így, mindenféle kötöttség nélkül, mindenféle felelősség nélkül, mindenféle döntéshozatal nélkül és elmegyünk olyan emberek mellett is, akik talán kivezetnének a fénybe, és nem vennél még egy párnát a sötétségbe.

Előszeretettel áldozzuk fel magunkat valakiért, csak azért mert azt gondoljuk majd megváltozik. Te, az idődet, energiádat, magadat feláldozva beleállsz vele egy kapcsolatba, amiben annyira elfogysz, hogy ő mindig ő marad, de Te már sosem leszel az, aki az elején voltál. Csak nézed magad reggelente a tükörben, de nem is érted ki néz vissza Rád.

Lehetne ezt ragozni, és túlragozni, reggelig tudnék példálozni mennyi mindent csinál az ember egy jobb jövő reményében. Mennyiszer nem adjuk fel, mennyiszer megalkuszunk és mennyiszer megrogyunk benne.
Előszeretettel kiintegetünk a szarkupac tetejéről csakhogy más is lássa, hogy valami nemtuti, de csak ülünk ott kiskirályosan vagy épp kiskirálylányosan, és tudjuk, hogy lépni kell, de az mindig annyira nehéz. Mintha ólomból lennének a lábaink. És könnyebb szenvednünk kicsit még, mert az nembaj hogy Te belehalsz az áldozatiságodba, a lényeg hogy a másikat ne bántsd ugyebár?!

Én 2 évig dühös voltam, mindenkire,mindenre de legfőképp magamra. Az elvakultságomért, a rózsaszín fájó ködért ami nagyon szépen tud feketén is csillogni. Dühös voltam a hangulatváltozásaimért, a cselekedeteimért, és néha azon kaptam magam a tükörbe nézve, hogy tényleg megbolondultam.
Ma már hálás vagyok, mert megtanultam hogy minden helyzetben magamat nézzem, megtanultam hogy nem áldozhatom fel magam csak azért hogy más boldog legyen, és megtanultam hogy nem önzőség úgy élnem ahogy igazán megérdemlem. Boldogan.
-Dóri-


2019. július 21., vasárnap

Hogy mire vágyik a Nő?







Hogy mire vágyik a Nő? 

Társra. 
Térre.
Ahelyett hogy elfogyna a levegője, inkább álljon el a lélegzete. Újra és újra, mindennap.
Mert egy Nő akkor igazán szép, ha ragyogtatják, és akkor ragyog ha feltétel nélkül minden apró hibájával együtt elfogadják.

Hogy mire vágyik a Nő? 

Igaz szavakra.
Tettekre. 
Kételymentes pillanatokra. 
Közös tervekre, igéző pillantásokra.

Hogy mire vágyik a Nő?

Szerelemre.
Hűségre. 
És arra a pillanatra amikor Egyek lesztek,
és maga a Mennyország lesz a Ti szerelmetek. 
-Dóri-


2019. július 13., szombat

A költözés mint sport...



Vallj színt!

Fekete.

Februárban kezdődött az ötödik költözésem alkalmával, hogy kikötöttem egy egészen aprócska szobában, de tényleg nagyon apró volt, befért egy ágy, egy szekrény, és talán annyi hely még volt hogy körbe forduljak a saját tengelyem körül, de cigánykerekezni már nem nagyon tudtam volna.

Ezt az apró szobát laktuk ketten.

Amikor egyedül maradsz a nagyvilágban, és nem épp a számításaid szerint jönnek össze a dolgaid, de úgy érzed maradnod és csinálnod kell tovább, akkor egy pici lyuknak is örülsz. Amúgyis barátnőm szerint én a költözésből csináltam sportot. ( Köszi Réka, azóta is jót nevetek ezen. )

Ez az apró szoba penészes volt. A dohszagról mindig papám pincéje jut az eszembe, naphosszat cipőt javított ott Ő, merthát suszter volt. Dohszagú lett a hajam, a ruháim, a mindenem, az akkori februári létem. Mosodába jártunk és órákat vártunk csak azért hogy fél óráig legalább illatosak legyenek a ruháink... ( és titkon fejben naponta 100szor nyírtam ki az öreget akitől kivettük azt a szobát. )

Fura dolgoknak tud örülni az ember... illatos ruha.
A hatodik költözésem alkalmával iszonytató köhögés lett urrá rajtam, amiből most lábalok ki. Azt gondoltam hogy a penészes szoba megtette jótékony hatását, és bár valószínű hogy túl jó hatással nem volt a szervezetünkre, de a köhögés amolyan lelki síkon való vizsgálódását kezdtem el miután semmilyen gyógyszer nem segített.

Az empatikus ember mindig magát okolja mindenért, még azokért is amihez semmi köze, de csak mert minden mindennel összefügg. Mondjuk a szomszéd néni szorulásáról én épp nem tehetek, de talán segíthetek rajta.
Azóta megtanultam, hogy a köhögés nem más, mint a belélegzett levegő nem kívánatossága. Amikor már elég abból a levegőből amit minden pillanatban magadba szívsz.
Azóta megtanultam, hogy a hosszú évek alatt felgyülemlett elfolytások milyen testi tünetek egyvelegeként jelenhetnek meg.
És azóta megtanultam, hogy nincs azzal semmi baj, ha a költözésből csinálok sportot, csak semmilyen formában nem tesz boldoggá a bizonytalanság.

Lassan a hetedik költözésem is meglesz, és úgy érzem itt ér véget a történet. Szerencsére sosem írtam fel mennyi pénzt költöttem a vándoréletemre az elmúlt 2 évben, de egy dolgot biztosan tudok.
Életem egyik legjobb döntése volt itt maradnom, és nem haza szaladnom. Nem bánom a rengeteg megmérettetést, mert minél több jött, annál erősebb lettem.
Megtanultam, hogy az ember csakis saját magában bízhat, mert a nagyvilág bizony gonosz tud lenni, az ember meg sok faszságot tud csinálni, és túl sok tükröt képes magának tartani.

Sokszor lehetsz bárányka a farkasok között, és sokszor fordítják ellened a saját múltad.
Le kell vonni a tanúságot, miszerint mindig a most számít, és nem az ami már elmúlt. Nem attól leszel érdekes hogy milyen voltál, hogy mennyi mindent kibírtál, attól leszel érdekes ahova most eljutottál, és amivé lettél. 

A létezésnek 7 síkja van, és bezárom az utolsó költözésemmel ezt. De a végtelenségig tanulok, mert a komfortzónámat két lépéssel magam mögött hagyva szeretem az Életem.
- Dóri-



2019. június 23., vasárnap

Amikor a félelmeid rabja vagy...





... De miért is?
Én személy szerint, mindig izgatottan olvasom a nálamnál jóval tapasztaltabb emberek cikkeit, már az első perctől azonosulok a történeteikkel, és magaménak érzek minden egyes szót. Olyan érzéseket vagy épp kételyeket keltenek bennem, amik tudom, hogy nem hiábavalók.
Engem a félelem kicsi korom óta meghatároz. Elolvastam rengeteg könyvet arról, hogyan is kell úgy jól élnem az életem, hogy nem rezelek be mindennap, hiszen az ember nem szenvedésre született, hanem arra, hogy fényt hozzon a mindennapokba.

Szerintem, minden akadály amit magadnak állítasz, a játék végén győztesnek hoz ki.
Minden benned felmerülő félelem, emlékeztet valamire, valami igazán régire, amit a lelked nem felejt.
Minden lehetőség amit emellé kapsz, arról szól, hogy a félelmed legyőzd. Hiszen nem azért kezdtél új fejezetet, hogy a régi lapokat olvasgasd, hanem hogy a régi hibákat átugorva most ne ismételd meg.
Vagyis leegyszerűsítve, nem eshetsz újra ugyanabba a hibába mint ezelőtt.
Ehhez kell egy bizonyos rálátás. Vagy ha úgy tetszik, pár, jó nagy kiadós élet által rád mért fejbillentés. De nevezhetjük ezt szakításnak is, egy baleset túlélésének is vagy szeretett családtagod elvesztésének is.
Nem félhetünk örökké, mert a félelmeink nem visznek előre. Nem gondolhatunk egy kettőshelyzetben folyton a rosszra, mikor választhatjuk a jót is.
Nem lehet hogy nem próbálod meg amit annyira szeretnél csak azért mert félsz hogy nem sikerül. És én tudom, hogy az élet nem így működik és mondani mindent baromira könnyű, de működhetne ígyis, és csinálhatnád ígyis.
Mert ha előtérbe helyezed önmagad, nem programozod folyton az agyad a félelmeiddel, akkor észreveszed mennyi mindenki segíti az életed.
Amint belátod hogy a boldogsághoz vezető út egyedül benned és a félelmeid elengedésében rejlik, minden ajtó kinyílik ahhoz, hogy a lelked azzá váljon, akivé válnia kell.
-Dóri-